Nosztalgia kazettákkal

Mindig is nagyon szerettem a verseket. Főleg egészen fiatal, kisebb koromban. Anyukám irodalom- és magyar tanár volt, ezért már egészen apró gyermekként minden este eleinte népmeséket, meséket olvasott, majd ahogy idősödtem, vezetett bele a komolyabb irodalmi művekbe. Amíg mások a Harry Pottert olvasgatták, nekem anyám előszeretettel vette elő mondjuk Lázár Ervint vagy Zelk Zoltánt, meg a csodálatos Weöres Sándort. Szóval mire harmadikos lettem, már csomó olyan szerzőt meg művet ismertem, akiket akkor kezdtünk el igazán tanulni. A tanító nénik csodálkoztak is, honnan tudom fejből a Bóbitát meg az Altatót. Meg minden fontosat, amit a gyerekekkel megtaníttatnak.

Ebből az következett, hogy amíg a többiek lelkendezve olvasták, mert az én időmben még szívesen olvastak az iskolások kötelezőket, mondjuk a Pál utcai fiúkat, addigra én már ezeken túl voltam, és hála anyám jól kigondolt taktikájának, már úgy viszonyultam az irodalmi szövegekhez, hogy számomra nem volt kielégítő egy egyébként korombélinek szánt írás. Belevetettem magam a versekbe, mert bármennyire is szeretem a prózai írásokat, s a legnagyobb élményt mindig a regények nyújtják – a versek azok, amik titokzatosságuknál fogva mindig rabul ejtik az ember lelkét. Naphosszat bújtam az otthon talált verses köteteket, s bizony olyan szerzőkön is átrágtam magam már 7-es 8-as koromban, akiket talán nem kellett volna. Szembesültem József Attila lesújtóan komor világával, Kosztolányival, amint rendszeresen szembenéz a halállal vagy Lorca szürreális és véres pesszimizmusával. De emellett imádtam Weröes szójátékait, Arany agyafúrt, a végletekig megtekert nyelvezetű balladáit, és imádtam a külföldi szerzőket is. Ámulatba ejtett, hogy Baudelaire műveit hányféleképpen lehet értelmezni.

Lényeg az, hogy fontos részévé vált az életemnek az irodalom. És amikor a többiek az éppen divatos slágereket hallgatták a magnójukon, én az anyámtól kapott Kaláka kazettákat pörgettem végig újra és újra, mígnem kívülről tudtam már olyan szerzők verseit is, mint Szergej Jeszenyin.

Egy születésnapomra aztán kaptam egy olyan magnót, amelyhez apró mikrofon volt erősítve, aminek segítségével magam is rögzíthettem felvételeket a kazettás magnón. Sokáig nem tudtam, mire használni, mikor aztán rájöttem, hogy így összegyűjthetem a könyvekben olvasott kedvenc verseimet egy „csokorba”. Mert hallgatva mindig könnyebb megjegyezni, mint olvasás közben. És hát a Kaláka sem zenésítette meg a világ összes versét, noha ehhez azért elég jó úton jártak. Úgyhogy elkezdtem fellapozni minden könyvet, amik valaha a kezem ügyébe akadtak otthon, és azokat a verseket, amelyek nagy hatással voltak rám, sorban felmondtam a magnóra. Több kazettát televerseltem, és bizony jó sokáig hallgattam is még őket.

Csak aztán az idő elszaladt közben. Felnőttem, a magnó tönkrement, s már a boltokban sem lehetett kapni. Egyetemre mentem, ahol egyre kevesebb időm lett irodalommal foglalkozni, mivel anyám bennfentes jó tanácsára nem választottam az irodalomtanár létet. Úgyhogy csak ritkán akadt kezembe egy-egy regény, amit karácsonyra kaptam. Közben összeköltöztem az akkor még csak élettársammal. Szóval minek ragozzam? Éltem az életet, nem jobban, nem is rosszabbul, ugyanúgy, mint mindenki.

És csak nem rég találtam meg szülőházunk régi lakásában, összezsúfolva a régi játékaimmal, a kazettákat. Eszembe jutott, hogy manapság létezik vhs digitalizálás, gondoltam hátha megoldható ugyanez a hangfelvételekkel is.

Elvittem erre a helyre őket, ahol szerencsémre mondták, hogy sima ügy ez már. Így végre újra lehetőségem nyílott meghallgatni ezeket a hangfelvételeket, digitális formában immár. S mit mondjak, szembesülni azokkal a versekkel, amelyek óriási hatással voltak gyerekkoromra, egész életemre, alapvetően egy letaglózó élmény. De ha mindezt a kamaszkori önmagad hangján hallod vissza, hát lesújtó élmény.

S ki tudja, ha pár héttel korábban nem mesél egy ismerősöm a vhs digitalizálásról, talán soha sem tudom meg, hogy manapság átkonvertálhatóak ezeknek a régi eszközöknek a tartalmuk, s kidobtam volna őket a kukába. Úgyhogy azóta folyamatosan nosztalgikus hangulatban vagyok, s naphosszat hallgatom magam, amikor hazaérek egy fáradt, szürke nap után. Idő közben még több kazettát találtam, plusz videó felvételeket is, s gyűjtöm be a családom többi tagjától is őket, s viszem őket rendszeresen digitalizáltatni.

S hogy milyen érzés visszanézni e régi felvételeket, nem tudom pontosabban átadni, mint maga Kosztolányi:

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.