Olvasni nem mindenki szeret, valakit egyáltalán nem tud lekötni. Persze vannak kötelezően elolvasandó művek, amiken, ha szeretnénk, ha nem, kénytelenek vagyunk magunkat átrágni. Én például sohasem szerettem, ha valamit kötelezően kellett csinálni, bármi mást képes lettem volna elolvasni, csak azt nem, amit kellett. Szerencsére leleményesek vagyunk, általában sikerül megtalálni a kiskapukat, és persze ezt is meg lehet kerülni, kaphatóak már a könyvekből rövidített változatok, vagy olvasónaplók is, amiben tömören összegzik, miről is szól a mű, így irodalom órán nem maradtunk szégyenben. Sok könyvet filmesítettek már meg, de általában hatalmas különbségről szoktak beszámolni azok, akik olvasták és látták is megfilmesítve az alkotást. A könyvekben sokkal részletesebben írják le az eseményeket és a karaktereket is. A könyv abból a szempontból jó, hogy szárnyalhat az ember fantáziája. Ezért akár csalódást is tud okozni egy ilyen megfilmesítés. Mivel zenetagozatos iskolába jártam, mindig fontos szerepet játszott az életemben a zene. Nagyon szeretem a különböző filmzenéket, és mindig figyelem, hogy mennyire érzem a harmóniát a filmzene és maga a film között, mennyire passzol hozzá. Van pár filmzene, ami hatalmas klasszikusnak számít, és nem csak egyszer csendült el valamelyik filmben, aztán eltűnt a süllyesztőben. Az egyik kedvencem például, amit az egész világ ismer a Titanic és az Armageddon filmzenéje, ezek mindig könnyet csalnak a szemembe.

Én nem vagyok egy nagy könyvmoly, bár tudom, nem kellene ezzel dicsekednem, ez sajnos felnőtt koromra se változott, fogjuk mondjuk az időhiányra. Sokan már a klasszikus nyomtatott könyvek helyett úgynevezett e-book olvasót használnak, ennek előnye, hogy kis helyen is elfér és egyszerre több „könyv” is ráfér. Én könyvek helyett szívesebben olvasok a neten cikkeket, különböző blogokat, mert volt, hogy elkezdtem egy könyvet és mire újra kézbe tudtam venni már elfelejtettem, hol tartottam a történetben és nehezen vettem fel újra a fonalat. Előfordul, hogy elkezdem a böngészést egy bizonyos oldalon egy adott témában és a végére már én sem tudom, hogyan lyukadtam ki oda, ahol éppen vagyok. A közösségi oldalak nagyon sok helyre tudnak elkalauzolni minket, én leginkább ezért szoktam ezeket látogatni, mindenki megosztja, amit ő érdekesnek, esetleg viccesnek talál. Nagyon jó humoros blogokat találni a világhálón, ezekkel órákon át le tudom kötni magam.

Abból a szempontból nem kedvelem a közösségi oldalakat, hogy lépten nyomon figyelemmel követhetjük, ha akarjuk, ha nem, hogy kivel mi történik, mit eszik, mikor edz, vagy mikor van moziban, ez engem annyira nem érdekel. Furcsállom kicsit az embereket manapság, mert ahelyett, hogy megélnék a pillanatot, inkább azzal foglalkoznak, hogy osszák meg azt másokkal, hogy az életük minél érdekesebbnek tűnjön. Persze az természetes, hogy a nagy örömöket az életben szeretnénk minél több emberrel megosztani. Idén nyáron is szembesültem vele, hogy a gimnáziumi osztályunkból az utolsók között leszek, akik még nem keltek el, ugyanis számtalan házasságkötésről sikerült a közösségi oldalon újfennt értesülnöm. Ne értsetek félre, én ennek nagyon örülök, nem féltékenységből mondom, hiszen ki előbb, ki utóbb, de egyszer mindenki megtalálja a párját az életben, ebben reménykedem én is. Mindig a menyasszonyi ruhát szemrevételezem először, ezzel nő létemre nem leptem meg senkit. Én nem vagyok egy nagy posztolós, de ha végre engem is elvenne valaki, biztos közszemlére tenném és elbüszkélkednék vele én is. Pláne, hadd lássa mindenki a gyönyörű menyasszonyi ruhámat.