Tizenkilenc évesen az volt a legnagyobb álmom, hogy legyen egy hely, ahol bármikor hangosan lehet játszani. Akkoriban egy garázsban próbáltunk, télen kabátban, és a szomszéd néni tíz perc után mindig kijött. A dobos harmadik felszólításra pakolt össze, én meg a basszusgitárt a hónom alá csaptam, és mentünk haza.

Húsz évvel később is megvan bandánk, de már egy jobb helyen tartjuk a próbákat. A ház alatt egy nagyobb pincehelyiség, szőnyeg a falon, két lámpa, egy asztal a kávénak. Nem stúdió, nem is akar az lenni, de itt senki nem szól be, ha éjfélkor még megy egy refrén. Az elmúlt években itt született minden dalszöveg, amit később bárki hallott tőlünk, és két novellámat is itt írtam meg, a próba utáni csendben.

Idén nyáron viszont majdnem elbúcsúztunk ettől a helytől.

Egy júniusi éjszakai zápor után reggel arra ébredtünk, hogy a pincelépcső alsó három foka víz alatt van. A szőnyeg beszívta, a kábelek a földön feküdtek, a kombó pedig szerencsére dobogón állt. Az első két órában lapáttal és vödörrel próbálkoztunk, ami pontosan annyira volt hatékony, mint ahogy hangzik.

A gitáros egy zenészfórumon írta le a helyzetet, és onnan jött a tipp, hogy erre való gépet keressünk, ne kínlódjunk. A hozzászólásban a szivattyubolt.hu kínálata szerepelt, ahol külön kategóriában vannak a búvár szivattyúk, és estére már azt olvastam, amit addig sosem gondoltam volna, hogy engem érdekelni fog.

Az első meglepetés a választék volt. A búvár szivattyúk között több gyártó több sorozata elérhető, van köztük Pedrollo, Calpeda, Lowara, Leo, Umbra, Elpumps és több más név is, a kisebb kategóriától a komolyabb ipari kivitelig. Nekem addig a szivattyú egy tárgy volt, nem egy szakterület, körülbelül úgy, ahogy egy kívülállónak a gitárhúr is csak húr, pedig a vastagságától a hangzás fele függ.

A második, hogy ezeket a gépeket kifejezetten arra tervezték, hogy a folyadékot közvetlenül a forrásból emeljék ki, és működés közben víz alatt vannak. Nem a felszínről szívnak, hanem belülről nyomnak, ezért lehet velük olyan helyről vizet elvinni, ahonnan más géppel reménytelen. A merülési mélységet és a nyomómagasságot érdemes összevetni azzal, hová és milyen magasra kell a víz.

Az árakról is más képem volt. Azt hittem, ez legalább százezres tétel, közben a kisebb kategóriában találtam olyan típust, ami irányárban 52.300 forint körül van. Egy zenekar számára ez nem olyan összeg, amit ne lehetne összerakni, főleg, ha a próbaterem a tét. Nálunk két fellépés bevétele fedezte, és ennél kevesebbért is vettünk már olyan effektpedált, amit fél év után senki nem használt.

Rákérdeztem a javításra is, mert nálunk minden eszköz előbb-utóbb elszokott romlani, de ez normális. Kiderült, hogy külső, megbízható szervizpartnerekkel dolgoznak, a javítás nem a pilisvörösvári boltban zajlik. Ez nekem korrekt válasz volt, mert megmondták, hogyan működik, nem ígértek olyat, amit nem tartanak be.

A gép két nap múlva itt volt, és a pince fél óra alatt száraz lett. Az egész zenekar ott állt a lépcsőn, és néztük, ahogy a vízszint centiről centire lemegy, mint valami visszafelé játszott felvétel. Az igazi munka utána jött: a szőnyeg ment a szemétbe, a kábeleket kiterítettük az udvarra, a falat pedig hetekig szárítottuk. Azóta minden a földtől elemelve áll, és a búvár szivattyúk közül az egyik ott lapul a lépcső alatti fülkében, feltekert kábellel.

Augusztus közepén megvolt az első teljes próba a szárítás után, három új dallal, amiből kettő azon a nyáron íródott. A dobos annyit mondott, hogy jobban szól a terem, mint tavaly, én meg nem világosítottam fel, hogy ez a szőnyeg hiánya miatt van. A szivattyubolt.hu oldalán töltött egy este végül nem csak egy pincét mentett meg, hanem azt a helyet, ahol az elmúlt évek összes szövege megszületett.